A Retrofeeling rovat a szerkesztőségen belül ihletett adott az embereknek, hogy lehetne hasonló jellegű cikket megjelentetni, de egy közlekedéstől eltérő, mégis műszaki témában. Nem kellett sokat gondolkodni, hogy melyik legyen ez a terület. Legyen építészet. Gondoltam hátha kisül valami olvasható és szerethető a dologból.

1927-et írunk, amikor is a Székesfővárosi Autóbusz Üzem megnövekedett állományát egy állandó helyre kellett telepíteni, amely a lóistállókból kialakított garázsoknál színvonalasabban látta el a nem olcsó buszok tárolását. Egy gyors pályázati kiírást, elbírálás, kivitelezést és átadást követően – ami mind lezajlott 3 év alatt – 1930-ban megnyílt a mai Dózsa György út – Thököly út kereszteződésében a Szent Domonkos Autóbuszgarázs, egy üzemépületből, tárolócsarnokból és hatalmas parkolóból álló busztelep.

A terveket az a Hült Dezső készítette el, aki 1930-32 között a Műegyetem rektora is volt. Sikerült társaival olyan koncepciót megvalósítaniuk, amely addig páratlannak mutatkozott hazánkban, és egész Európában. Az épület három jellegzetes részből áll. Az egyik a 23 méter magas torony, amely négy oldala közül csak kettőn van óra – ki tudja milyen indokból, de kelet felé nem néz óra; a másik a kétszintes, tömzsi üzemépület, ahol az adminisztráció kapott helyet; végül maga a csarnok: egy 100 méter hosszú 72 méter széles ’terem’, ahova a szélesre tárható kapukon lehetett ki és be közlekedni. Ennek a hatalmas csarnoknak egyetlen érdekessége van, az viszont annál elgondolkodtatóbb, tudniillik egyetlen helyen sincs alátámasztva, kizárólag az oldalfalakra támaszkodik az egész tetőszerkezet. Tekintve, hogy acélból készült, igényelt némi odafigyelést a tervezőktől.

Az épület hátsó oldalán, a Kisstadionra nézve öt szobor kapott helyet, amelyek Bory Jenő szobrászt dicsérik. Ezek a szobrok természetesen kapcsolódnak magához az épülethez és a közlekedéshez. Egy Nőutas, egy Kalauz, egy Szerelő, egy Gépkocsivezető és egy Közrendőr kőbe vésett mozdulatai jelennek meg az arra járók előtt.

Az épület a Második Világháborúban sok találatot kapott – nem véletlenül, hiszen a közlekedést kiszolgáló épületek mindig is stratégiai célpontok voltak. A tetőszerkezet miatt egyébként is sérülékeny épületről van szó. A háború után keresztelték át, és az 1947-ben mártírhalált halt Récsei Ernőről nevezték el.

A 60-as 70-es évektől kezdve kezdett egy kultikus érzés kialakulni az épülettel kapcsolatban. Egy hely a város szívében, amelybe csak egy nagyon szűk kör tagjai léphetnek be, és amelyben a mindenki által használt járművek pihennek. Hasonló misztikum lengi körbe a Damjanich utcai egykori trolibuszkocsiszínt is, amely azóta szintén bevásárlócsarnokká alakult. A Récsei garázs esetében persze voltak, akik megőrizzék a szóbeszédeket. A mellette elhaladó Istvánmezei út vezet ugyanis a Népstadionhoz (ma Puskás Ferenc Stadion), a már említett Kisstadionhoz, az egykori Olimpiai Csarnokhoz, és a Központi Sportiskola egyéb létesítményeihez. Naponta tehát rengeteg gyerek ment el az épület előtt, és mindenkit lenyűgözött az épület hatalmassága, és a belőle kiszűrődő sajátságos zaj, amely a folyton babráló szerelőktől származott.

2000-ben döntött úgy a BKV, hogy végleg kivonja buszait a telepről, és eladja a Récsei garázst. Számos kétségbeesett nyilatkozat született a telep, de legalábbis az épület megtartása érdekében. Nem tudni, hogy ennek köszönhetően-e, de végül valaki meglátta az üzlet kecsegtető lehetőségét, és pár év alatt teljes felújítás után bevásárlóközpontá alakíttatta az épületet. A hatalmas parkoló sorsa mi más lehetett volna, mint akármelyik másik szabad földterületé a városban? Lakóparkot építettek rá.

Az épület belseje kissé érdekesen hat, mivel a boltok teteje gyakorlatilag ’lóg a levegőben’, ugyanis nincs a tetejéig beépítve a csarnok. Pár éve a második szinten kialakították a Nemzeti Jégszínház állandó helyét.